Attila széke

 

Attila széke nem a hun fejedelem trónja, hanem az Attila nevű szétnyitható karszék, mely éppen öt éve került "törvényes védelem" alá. A termék németországi eredetű, és onnan nézve mégiscsak van némi köze a Kelethez. Igaz, nem a hun, hanem a magyar kultúrához. A szék elnevezésével ui. tervezője, Norbert Wangen a mestere, Kotányi Attila iránti tiszteletadását fejezte ki. Wangen a Düsseldorfi Művészeti Akadémián látogatta Kotányi óráit, és az ott hallottak évekkel később is hatottak. A hatás nem pusztán a névadás gesztusában mutatkozik meg; ennél többről van szó. A szék nem éppen közönséges konstrukció: ülőlapja és háttámlája a szék tengelye mentén szabadon követi a rajta ülő mindenkori testhelyzetét, miközben mindvégig megőrzi stabilitását, és rajta ülve – a hintaszékkel ellentétben – nem kelti a hajózás képzetét. Ez az ülőalkalmatosság a hajlékonyságnak és a szilárdságnak azt a sajátos egyensúlyát mutatja, ami Kotányi Attila gondolkodásának is jellemzője.

Kotányit a szellemi rugalmasság és a hajlíthatatlanság oly ritka egyensúlyára nem a felsőbb oktatási intézmények, mint inkább mesterei és barátai, továbbá az élet iskolája vezették, melyen ugyancsak átment néhány keményebb kurzuson. Miközben a Műegyetemen építészetet tanult, megkereste Hamvas Bélát, aki tanítványává fogadta. De mesterévé mégis a filozófia és a kalligráfia művészetét egyaránt magas fokon művelő Szabó Lajos vált, akivel Hamvas baráti körében találkozott. Ez a kötődés olyannyira erős volt, hogy 1956 után közös terv szerint előbb Brüsszelbe, majd Düsseldorfba távoztak. Az emigrációs hányattatás felbomlasztotta családját, Szabóhoz azonban – annak 1967-ben bekövetkezett haláláig – rendkívül intenzív kapcsolat fűzte.
Mostanság valóban keveseknek adatik meg az – mint Kotányi egy berlini barátja egyszer megjegyezte -, hogy 20 évig hallgassák mesterüket. A tanítvány tevékenysége azonban nem merült ki a mesterével folytatott konverzációkban. Kotányi azon kevésszámú magyarok egyike, akik számára az emigráció nem töréssel és orientációvesztéssel járt. Már a kezdeti izoláció közepette, a brüsszeli években kapcsolatot talált a kortárs alkotók élvonalával, és részt vett a később elhíresült Szituácionista Internacionálé körében. Ez a főként képzőművészekből álló csoport nem csak a művészetben, hanem a szélesebb szociális mezőben is nagy hatásúnak bizonyult. A 68-as diákmozgalmak egyik legfőbb erjesztőjévé vált. Körükből ered nem egy korabeli párizsi jelszó, így a "Képzeletet a hatalomra!" követelése is. (Más kérdés, mire vezet az, ha egy hatalom elkezd képzelegni.) Kotányinak egyébként is más elképzelései voltak a hatalom szelleméről, ill. a szellem hatalmáról, aminek hangot is adott. Ezért aztán, a korabeli intellektuális Párizs sztalinista szóhasználata szerint, aféle "vallásos elhajlónak" lett minősítve…

Düsseldorfba települését követően egy tervezőirodában dolgozott, majd elkezdte működését az ottani művészeti akadémián. Tanítói ténykedése – Wangen mellett más tanítványok tanúsága szerint is – eredményes volt. Ebben alighanem fel-derítő hajlama, továbbá az a ritka képessége játszott közre, mely a tradíciók eleven képviseletét a mindenkori új iránti éber figyelemmel tudja társítani. Az előbbire Szabó Lajos sajátos biblicizmusa vezette, mely a dialógikus gondolkodókhoz – Buberhez, Rosenzweighez és – a közelmultban magyarul is megjelent – Ferdinand Ebnerhez hasonlóan az Én-Te-Szó alaprealitásából indult ki. A tradíció és a mindenkori modern találkozásának lehetőségfeltételét talán nem is lehet annál tömöröbben leírni, mint ahogy ezt Szabó Lajos az egyházról mondott szavaival megfogalmazta: "az alkotók időfeletti szivárványszövetsége a kinyilatkoztatás fényében". A modern szellemi fejlemények, kivált a művészeti absztrakció irányába Kotányi Attila antennái még a 40-es években, az Európai Iskola közelségében élesedtek ki, és azóta is töretlen intenzitással működnek. Gondolkodásában éppoly kevéssé hagytak nyomot a korlátoltság évtizedeken keresztül kötelező mintái és diskurzusai, mint a Nagy Nemzeti Múltról vagy a Megváltó Napnyugatról dédelgetett mítoszok. (Amivel egyszersmind azt is demonstrálja, hogy milyen lehetett eredetileg errefelé – az úrhatnám polgári, majd szocreál elhülyüléstől mentes – szellemi ember, akikből az ő nemzedékéből, a 70-en túl, nem sokan akadnak.) Az utóbbi évtizedek egyik művészeti centrumában élt – kollégái közt volt pl. Joseph Beuys és Nam June Paik – , s mivel közvetlen tapasztalata volt a szellemi szcénákról, részt vett vitáiban, ezért nem is táplált illúziókat a milyenségük felől.

Kotányi – saját meghatározása szerint – zenbuddhizmust és (anonim) alkohológiát tanított. (Utóbbira nem saját szenvedélye, hanem családi okok késztették.) A buddhizmus elevenítő erejét még pop-buddhizmussá (Umberto Eco) válása előtt, nagy európai közvetítői – Dumoulin, Enomiya-Lasalle – révén fedezte fel a maga számára. A 90-es évek elején Budapesten, a szabbatról tartott előadás-sorozatában ezek a távol-keleti tanítások és tanulságok tették hallgatói számára is beláthatóvá a feledésbe veszett héber és keresztény hagyományokat.
Kotányi – közel egy évtizede kötetlen kutatóként -, majdnem hazatelepült. Budai lakásában áll az Attila nevű szék egy (tisztelet)példánya is, amibe vendégei telepedhetnek bele. Látogatók, főleg a fiatalabb nemzedék köréből, gyakran fordulnak meg nála, akiknek olykor – akadémiai titulusok és tagság nélkül is – székfoglaló szintű előadásokat tart. Máskor csak beszélget, de ezek nem ritkán – Szabó szavával szólva – "gyógyító beszélgetések". Mint aféle mester, majd minden vele való találkozás során befészkeli magát a fejembe egy-egy mondata, egy koannak megfelelő erejű nyugtalanító keresztkötés. Amit csak ő és csak itt tudott tudatni. Velem, Veled, Vele. Közben persze élet is van, túlbőség, meg minden. Rá is az a jelmondat áll, ami Párizs címerében olvasható: "Inog, de nem süllyed el".

(1998)